2011 utolsó tű/ceruza-csattogtatási

2012. január 7., szombat

| | |
Bizony, minden évben eljönnek az utolsó napok/órák, amikbe az ember lánya igyekszik mindent belesűríteni, amire nem volt ideje az elmúlt 364, szerencsésebb esetben 365 napban. Így volt ez tavaly is. Karácsonyra kaptam három gombolyag fantasztikus színekben pompázó csodacsinos, ölelgetnivaló, vastag gyapjúfonalat, amikből azonnal menő sapit és nyakmelegítőt kellett kötnöm. Azért nem kell megijedni, volt szilveszteri bulizás is, ahonnan csak hajnalba keveredtünk elő, de ettől függetlenül 2012. év legelső délelőttjén én már kötöttem,  mert komolyan veszem, hogy aki éjjel legény, az legyen nappal is legény, bibí!:)
 
A kötögetésnél azonban akadt egy kis problémám. A 10-es körkötőtűm 60 cm hosszú, ezért először megpróbáltam oda-vissza kötni a sapim, majd összevarni, de úgy nagyon rosszul jöttek ki a színátmenetek, így lebontottam. Mivel benne volt az ujjaimban az a bizonyos bizsergés, ezért azonnal találnom kellett valamit, amivel körben tudok kötni. Eleve nehéz ügy 10-es zoknikötőtűt kapni, pláne este 9-kor, de szerencsére kipattant a fejemből a zseniális nagy ötlet, mert nincs lehetetlen:

Direkt a fonalamhoz passzoló ceruzákat választottam a kötéshez. Nem a fénykép kedvéért, hanem azért, hogyha kötés közben fog a ceruza, akkor a fonalhoz passzoló pacákat hagyjon az én kis szettemen.

Miután elkészült a szett kimostam és a sapit formára szárítottam: beleszuszakoltam a tésztafőző lábas fedőjét, Lackó meg csak pislogott, hogy mit művelek. Bár, ha belegondolok ő már akkor is a fejét fogta, amikor felszedtem a szemeket a ceruzáimra.

A végeredmény bemutatásához segítségemre volt VUK. Szerintem igazán jól mutat benne, még a fülecskéit is melegen tartja a sapi. VUK egyébként már nagykorú róka, szóval nem a sok nyúzástól kopott őkelme, hanem mert már több, mint 20 éve szeretgetem. (Szerintem ez a szisztematikus és folyamatos amortizálásra kitalált legszebb fogalom.) Ezen analógia mentén azt hiszem elkezdhet rettegni Lackó. VUK buksija többször is megerősítésre szorult, hogy a helyén maradjon, pedig vigyáztam rá nagyon, csak, ugye kisgyerekként a nyakát értem körbe és úgy hurcoltam. De Lacit nem a nyakánál fogva szeretgetem, és még csak kilenc és fél éve nyúzom, meg ő is engem és mind a ketten nagyon jól viseljük, egy-két apróbb balesetet leszámítva. (Most gyorsan megszámoltam, hogy megvan-e minden ujjam, fülem, orrom.) És ez így remek, ahogy van. Szerintem. Szerinted?:)
Visszakanyarodva a csodaszép szettemhez alig várom, hogy hordhassam. Ja igen: az utolsó mozzanat, a kilógó szálak eldolgozása, a 2012. évi kihívásaim között szerepel. Szerintem holnap megcsinálom. Vagy most rögtön. Most rögtön. Mire ezt a bejegyzést olvassátok, már két napja ebben virítok a metrón:) Csodálatos időzavarokat okozok itt az időzített bejegyzéseimmel, nemde? :)



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése