Füstbe ment terv

Tegnapi ígéretemmel ellentétben ma nem orchideákat mutogatok. Sajnos a tervem füstbe ment, mivel a tervezett hazajövetelem, így a tervezett kocogásom és a vasalás is füstbe ment. Az történt ugyanis, hogy 16:30 és 16:50 között valamikor ismét füstölt a metró, ezúttal Újpest-Városkapunál. Elgondolkodtató, hogy ennek ma már nincs hírértéke, pedig tényleg füstölt, nem én találtam ki, itt a bizonyíték. Ha ne hallgattam volna épp a Therion feldolgozásában a Summer Night City-t, - amiről itt jegyzem meg, hogy rendkívül ütős egy dal - akkor lett volna esélyem a Nyugati pályaudvarnál hallani, amikor bemondták, hogy a metró csak az Árpád hídig közlekedik és leszállhattam volna a Lehel térnél. Sajnos csak a mondandó végéből csíptem el két szót, ami nem segített rajtam, így gyanútlanul metróztam az Árpád hídig, ahol is könyörtelenül leszállítottak. Kétségbeesettem hívtam föl a férjem, hogy onnan hogyan jutok haza. Ő elmondta, hogy menjek el az 1-es villamossal valameddig, a Dunától távolodva, ahol átszállhatok a 14-es villamosra és azzal hazajutok vagy keressem meg a pótlóbuszt. A pótlóbusz megállóját találtam meg előbb. A buszt csak messziről láttam a tömegtől.

Nem vagyok sózott hering, hogy egy konzervdobozban zötykölődjek egy gyönyörű őszi délután! Azért van két jó lábam, hogy használjam őket, így a hazajutás lehető leglogikusabb módját választottam, sétáltam. Sikeresen el is jutottam valamiféle lakótelep szerűség kellős közepébe. Onnan kikecmeregtem a Dagály utcába, aminek nagyon megörültem, mert ebből tudtam, hogy közel a Duna. Amúgy halovány lila segédfogalmam nem volt arról, hogy hol vagyok. Egy dolog lebegett a szemem előtt: meg kell találnom a bicikliutat, mert az hazavisz, még akkor is, ha nincs meg minden kerekem. Illetve megvan, a pincében várja mindkét kerekem a tavaszt, a túrákat és a tömegmentes nyáresti tekeréseket. De sajna most bicikli nélkül kellett a bringaúton maradnom. Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz, pedig az. El is vétettem egy kanyarnál, így megint egyedül voltam a sötétben, lepukkant ipari épületek között, ahol a járda repedéseiben fű, egyes helyeken fák nőttek. Valahogy aztán ráakadtam a Váci útra, amin elindultam, reményeim szerint északnak. Akkor még nem tudtam, hogy a Váci út a legrövidebb út, amin Újpestre juthatok.

Mikor megláttam a Fiastyúk utcát hirtelen ötlettől vezérelve elindultam rajta, mert a 14-es villamosnak van ilyen nevű megállója. A Göncöl utcánál elcsüggedtem, így inkább "nincs vesztenivalóm, nem esik az eső és van  két jó lábam, amiket nyom az összegyűrt zoknim" alapon elindultam a Göncöl utcán északnak. Már majdnem telefonos segítséget kértem, mikor az előttem tátongó sötétségben elzakatolt egy vonat! A sínek a határ a sárkányok lakta kitudjaholvagyok és az otthon között, így a gyűrött zokni miatt égő talpaimmal mit sem törődve megszaporáztam lépteim és igen! Erre már jártam, ezt már ismerem, ez már Városkapu! Innen már gyerekjáték volt hazajutni.

Otthon végre lerúghattam a cipőim és megállapítottam, hogy a következő héten túrabakancsban járok, ugyanis nemcsak én értem haza, de velem két méretes vízhólyag is. Sebaj, kisétáltam magam, megvolt  napi testmozgás, megúsztam a tömegnyomort. Persze ha nem cikk-cakkban megyek haza, akkor 4,6 km helyett csak 3,6 km-t gyalogolok, de így is hazaértem kb. egy óra alatt. Amúgy, ha nem túlórázok jó eséllyel a füstölő metróval utazok, de azzal legalább időben hazaérek és még akciójelenet meg izgalom is lett volna. Mondjuk azért nem bánom, hogy nem égő metróval járok haza.