Utólérhetetlen vagyok

Bizony, még magamat se sikerül mindig utolérnem, így az orchideakiállításról szóló beszámolóm 2. része még várat magára. Viszont vannak ám jó híreim is: az egyik, hogy tegnap lekerült a tűről az egyik projektem. Van még vele némi munka, de a kötés kész. Nagy öröm volt ez nekem, és hogy velem örüljetek hamarosan (magamat ismerve 2 hónapon belül) képeket is mutatok a dologról:)

A másik jó hírem, hogy vettem fonalat egy előre eltervezett nagyon titkos karácsonyi projekthez. Több, mint 1 km hosszú pehelykönnyű, puha, finoman szöszös álomszép gyapjúszálat, természetesen feltekerve. A boltban több, mint fél óráig vártam, amíg felgombolyította a fonalgombolyító csodamasina, de megérte kivárni, a fonalam maga az álom. Már alig várom, hogy felavathassam a vadiúj kötőtűmet, ami az ígéret szerint szinte magától köt, csak úgy siklik majd a kezemben. Hát remélem, mert tegnap már le akartak törni az ujjaim. Tegnap sajnos csak lámpafénynél láthattam a fonalam színét, így reggel az volt az első dolgom, hogy odaszaladtam a titkos örömöket rejtő szatyromhoz megnézni, hogy milyen színű a fonalam természetes fényben. Szebb, mint a monitoron volt, mikor megrendeltem és a neonfényben mutatott képénél is százszorta csodálatosabb. Pontosan olyan, amilyenre gondoltam. Ez pont az a fonal, ami kell nekem. Remélem aki kapja az is úgy fogja érezni majd. Természetesen az titkos, hogy ki kapja, bár e bejegyzés után talán megsejtené, ha olvasná a blogom, vagy ha valaki súgna neki, de remélem senki nem fog súgni. Majd Karácsony környékén akarom látni a meglepett és reményeim szerint mosolygós arcocskát:) Jajj, de izgi, úgy imádok titkos utakon járni:)

Azt ajándékozás folyamatának minden részét imádom. Először a játékot, ami során úgy kell kitalálnom, hogy vajon minek örülne a célszemély, hogy ő ne sejtse, hogy épp mikor árulta el. Nagyon izgalmas játék a puhatolózás, bár kissé ügyetlen vagyok benne, amit tetéz egy-két kotnyeles rokon és barát kotyogása, aminek következtében a célszemély megsejt, rosszabb esetben megtud dolgokat. Ez se olyan tragikus, így legalább jobban várja, hogy vajon mit kap. Heteken át ügyködni és közben kibírni, hogy ne mutogassam, ne mondjam el, hogy milyen lesz, őrlődni, hogy ugye vajon tényleg tetszeni fog neki, ugye örülni fog, ugye hasznosnak tartja majd nehéz dolog, ezért szoktam a projektjeim megosztani másokkal. Cipeljük az izgalom terhét többen:) És amikor az illető végre megkapja az ajándékát... majd kiesek a szememen úgy szoktam nézni az ajándékbontogató óvatos mozdulatait, vagy papírszaggató lelkesedését. És amikor meglátja, és felderül az arca és örül, az az igazi öröm nekem:) Azért éri meg igazán ilyen ujjzsibbasztó, szemrontó és alvásellenes akciókba kezdeni:)