Ho-ho-hó, hordozni jó! :)

2014. május 28., szerda

| | |
Petit először 5 napos korában vettem fel hordozókedőbe. Csak sírt és sírt, pedig a poci tele, a pelus tiszta volt és hiába ringattam, nagyon neki volt keseredve a kislegény a világnak. Felvettem hát a kendőbe, hátha úgy jobb lesz, s lássatok csodát, elhallgatott. Sőt! Elaludt édesen. Azóta hordozom, napi sok órát. Kiegyensúlyozott, kíváncsi, érdeklődő. A védőnőnk nem nézi jó szemmel. Megkérdőjelezett. Sokszor. Jó ez annak a babának?” „Ugye anyuka, azért vízszintesen is tartja? Az ilyen piciknek vízszintesen kell feküdniük, így nagyon görnyed szegény. Makacs vagyok, de a folytonos károgás kikezdte a makacsságom és bár rengeteget olvastam a témában és TUDTAM, hogy a Peti csontozatának, izomzatának, idegrendszerének és úgy összességében az egész gyereknek ez a lehető legjobb dolog, mégis elbátortalanodtam. Hisz a védőnő ezt a szakmát űzi már vagy másfél évtizede. Mi van, ha hibát követek el? Mi van, ha ártok a gyerekemnek? Bár nem mondtam le a kendőről, mert ebben tudtam megnyugtatni Petit, nem használtam annyit, mint szívem szerint tettem volna.

Aztán jött a fordulat: március vége felé elmentünk a kötelező csípőszűrésre, ahol az ortopéd orvos megállapította, hogy Peti csípője kissé kötött és terpeszbetétet javasolt. Megkérdeztem, hogy hordozhatom-e, mert olvastam, hogy a hordozás a csípő fejlődése szempontjából nagyon előnyös. A doktornő pedig azt mondta, hogy TERMÉSZETESEN! HORDOZZAM MINÉL TÖBBET! Megkönnyebbültem és azóta hordozom a porontyot, amikor csak igényli.

Március végén, ugyanazon a héten, mikor az ortopédián voltunk, a gyermekorvost is felkerestük az esedékes oltás miatt. A szurin kívül kaptunk dörgedelmet is: Hasra kell fektetni a gyereket. Mondtam a dokinak, hogy a Peti gyűlöli a hason fekvést, kettő másodperc alatt kezd el őrjöngeni. A doktornő azt mondta, hogy akkor is! Ha nem fekszik hason, nem erősödik meg a háta és akkor gyógytornászhoz küldi. Naponta legalább háromszor tíz percet feküdjön a hasán! Nehéz szívvel vettem a tanácsot. Tudtam, hogy a gyerekem azért üvölt, mert nem jó neki. Egy kisbaba ugyanis semmiféleképpen sem üvölt pusztán passzióból. Peti hordozva szépen tartotta a fejét, de hason fekvésből nem tudta rendesen emelni, csak átfordítani. Küzdött a feje súlyával, de én úgy gondoltam, hogy majd emeli, ha eljön az ideje. De mégis: egy orvos véleményét nem hagyhatom figyelmen kívül.

Próbáltam hasra tenni a porontyot, mert nem akartam gyógytornászhoz vinni. Őszintén szólva a 10 percet sem nagyon bírtam ki, a háromszor tízet meg végképp nem. Nem akartam, hogy a fiam meggyűlölje a hason fekvést. Ha pedig kényszerítenek valakit valamire, amit nem akar vagy nem jó neki, akkor azt meg fogja gyűlölni. Pár nap múlva úgy döntöttem, hogy nem erőltetem, mert ez kínzás! Naponta többször hasra fordítottam, de az első nyüsszenésre már fordítottam is vissza, mert azt akartam, hogy a gyerekem tudja, hogy számíthat rám, hogy nem hagyom cserben, hogy segítek neki. Ezen felül pedig hordoztam. Sokat.

Április végén újra oltásra mentünk. Odafelé pont összefutottunk a védőnővel, aki lelkendezett, hogy milyen kis nyugodt, figyelmes és érdeklődő ez a gyerek. Mondtam neki, hogy a hordozókendőből mindent lát, és biztonságban érzi magát. A babakocsiból meg csak az eget meg a fák lombját látná. A védőnő erre azt válaszolta, hogy a fák lombját is kell ám nézegetni. Nézegetjük mi azt is, védőnéni kérem. Mikor kinézünk az ablakon mindig megnézzük a fákat a ház előtt :) Érdekes, hogy ugyanazok az emberek dicsérik a fiam nyugodtságát és érdeklődését, mint akik azt mondják, hogy tegyem le, tegyem be a babakocsiba. Vajon miért nem látják a nyilvánvaló összefüggést?

A rendelőben dokinő megvizsgálta a Petit, beadta neki az injekciót és már mehettünk is. Kérdeztem, hogy mi a helyzet a hátizmaival, mert egy hónapja még gyógytornásszal fenyegetett. Azt mondta, hogy teljesen rendben van a gyerekem, de azért fektessem hasra rendszeresen. Elégedetten mosolyogva távoztam. Ó igen, hasra fektetem én a gyerekem minden nap hol gyakrabban, hol ritkábban. A másodpercekben mérhető időtartam pedig apránként percekké nőtt. A fiam nézelődik, a játékai után nyúlkál és mindezt úgy értem el, hogy nem hagytam napi fél órát üvölteni. Ja igen, és nem egészen négy és fél hónaposan hasra fordul. Magától. Aztán reklamál, hogy tragédia történt, fordítsam vissza, mert az még nem megy neki. Édesem. :)

Tartozom még egy vallomással: A terpeszbetétet napi 24 órában kell(ett volna) hordani. Eleinte csak akkor vettem le, amikor hordoztam Petit. Aztán valahogy elfelejtettem visszaadni a Petire, mikor letettem. Aztán kijelentettem, hogy napközben nem is adom rá, mert akadályozza a mozgásban. Éjszakára még szorgosan ráadtam, akkor úgyis alszik, nem zavarja.

A kontrollra hordozókendővel mentünk. A doktornő meg is dicsért, amiért hordozom a porontyot és a Petit is megdicsérte, hogy milyen jó laza és milyen szépen tartja a fejét. Hát igen! Az én fiam! :)

Azért, hogy legyen valami mutogatnivaló is, íme a hordozótakaró, amit még pocakosan varrtam a kétsoros gombos kabátomhoz.
Két réteg polárból készült egy zsebbel, mert maradt hozzá anyagom. A nyakánál, a baba popója alatt és az alján szűkítővel. Sokat méricskéltem, hogy megfelelő méretűre sikerüljön varrnom a takarót, hisz mikor készítettem akkora volt a pocakom, hogy a kabátom össze se ért rajtam. A tükör előtt pedig kellett némi képzelőerő ahhoz, hogy pocak nélkül, hordozott babával lássam magam.
A hordozótakaró belső része tépőzáras, hogy ha nagyon hideg van, akkor a két réteg polár közé még rakhassak bélést. Úgy terveztem, hogy az itthon lévő pár négyzetméter vliesből szabok majd, ha kell, de végül nem szabtam. Egyszer mentünk hatalmas szélben, akkor egy összehajtogatott törülközőt építettem bele a plédbe.
Használat közben a három hetes poronttyal.
A képpel kapcsolatban egy kis szösszenet: Egy néni egyszer megállított, hogy
Az ott egy kisbaba?” „Nos nem, csak sapkát hordok a pocakomon, hogy meg ne fázzon. - gondoltam, de ehelyett csak annyit mondtam. Igen, Ő egy kisbaba. A néni erre összecsapta a kezét és ennyit mondott: Ó, de aranyos!" Én meg igyekeztem nem felnevetni. Azóta tudom, hogy nem kell látni a babát, ahhoz, hogy aranyos legyen, elég csak tudni, hogy ott van. :)

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése